A várva várt (?) műtét napja

A címben a kérdőjel szerepe szerintem egyértelmű. Persze, hogy vártam, hogy megtörténjen, számoltam a napokat, de a saját bizonytalanságom és félelmeim következtében ez az érzés elnyomás alatt állt, mint "A szürke ötven árnyalata" című film bájos főhősnője. Meglepő módon a műtét előtti éjszakát átaludtam, és kipihenten ébredtem, a szokásaimmal nem éppen összeegyeztethető korai kelés ellenére. 

Több tényező is oldotta a feszült helyzetet, amely közül nem elhanyagolható a segítőkész és talpraesett asszisztens, Luca. Nem túlzás azt állítani, hogy a klinika profizmust sugall valamennyi szereplőjével, úgyhogy ilyen formában kalapot emelek azelőtt, aki a HR-es feladatokat ellátta e tekintetben. A másik tényező a kedves sorstársnőm, akivel a bitang jó cickókhoz vezető állomásokat együtt csináljuk végig, így nem csak a konzultáció és műtét napja volt azonos, hanem még a lábadozásunkra is egy szobában került sor. 

Még mellnagyobbításom előtt

Az érzéseim közül itt már a "jöjjön, aminek jönnie kell" és a "lesz, ami lesz" dominált. Sorstársnő volt az első, aztán én a következő. Amikor tudatosult bennem, hogy rajtam van a sor, akkor kezdett el a szívem a torkomban dobogni. A nyugodt idegállapot kialakulását nem szolgálta, hogy megláttam a műtéten túllevő barátnőmet elcsempült szájjal és ketté álló szemekkel. A rémisztő látvány ellenére nyugtatni próbált...."nem fáj....olyan jót aludtam", de valahogy ez nem segített. Ellenben az altatás megoldotta ezt a problémát. Homályos emlékeim szerint igazi dráma királynőhöz méltóan a "vigyázzatok rám" mondat hagyta el utoljára az ajkaimat. Aztán jött a képszakadás és a következő emlék, hogy műtét után két telefonhívást lezavartam tudatva a szeretteimmel, hogy minden rendben, sőt fényképfelvétel készíttetését kértem, hogy csekkolhassam az új szerzeményeket. Nem voltam rest azt az érzést sem kifejezésre juttatni, hogy fájdalomcsillapító után sóvárog a testem. 

Az első emóciók közül fölényesen vezetett a fájdalom, de korántsem volt annyira vészes, mint, amennyire számítottam rá. Fáj, fáj, de kibírható. Borzasztóan nehezemre esett a felülés, a karom felemelését a nővércsengőért túlélésért folytatott harcként éltem meg. Lényegesen nagyobb megpróbáltatásra számítottam, mint amit ténylegesen átéltem, de ehhez kellett az a nővérke is, aki végigcsinálta velünk ezt a felejthetetlen napot. Komolyan, minden elismerésem az övé.

Aznap legjobb barátom lett a fájdalomcsillapító

A túlélést szolgálták a bulvárlapok bárgyú cikkei és a kereskedelmi csatornákból folyó érdekfeszítőnek és izgalmasnak egyáltalán nem mondható műsorok. Aznap legjobb barátommá avanzsálódott a fájdalomcsillapító. Örültem neki, mint majom a farkának.

Nem is olyan nehezen elérkezett a reggel, és alig vártam, hogy búcsút inthessek a testemhez rögzített véres ballonoknak, és a lábadozást az ágyamban folytathassam tovább. A reggeli vizitet követően a saját lábamon hagytam el a klinikát, és már az éhség gondolata is átfutott az agyamon. Ekkor tudtam, hogy itt már nagy baj nem lehet! :)